Gyerekkorom a rádiózással telt. Szólt otthon a Petőfi, amikor megérkeztünk az iskolából, szólt hétvégén, amikor édesanyám főzött, szólt drága nagypapámnál, aki a Sokolon hallgatta a sportközvetítéseket, és egy politúros Orionon a Déli krónikát. Szólt nagymamámnál, amikor a Szabó családot adta a Kossuth, így Bandi, Icu, Manci, Angéla és a többiek szinte már családtagnak számítottak nálunk. Gyerekként meghallgattam ezernyi vízállásjelentést, ami jól jött, amikor földrajzórán tudni kellett, hogy melyik város melyik folyó mentén fekszik, és már fejből tudtam, hogy abban az évszakban hol tilos a hajóvonták találkozása. És persze ki ne hagyjam Komjáthy György Kívánságműsorát, és a feledhetetlen számkonferálásokat: „Következik Dzsordzs Májkel Nézz a kezedbe! című száma.” Aztán kamasz éveim a Reggeli csúccsal, a Poptarisznyával és a Darálóval teltek.
Élő adás a Sziget fesztiválról – 2005
A műsorvezetőtársam Farkas Mónika (balra)
Azt a napot és érzést, amikor először léptem a rádió épületébe, azt hiszem, semmilyen amnézia nem törölheti ki. Élő ikonok jöttek velem szemben a folyosón, és lettek másnaptól a kollégáim. Hihetetlen volt!
Az ott töltött időért örökre hálás leszek a Jóistennek.
Sosem indulok úgy interjúra, hogy előtte nem készültem volna fel. Ez alapvetés nálam. Ha például könyvről készítek interjút, akkor kiolvasom a könyvet. Ha a könyv írójával beszélgetek egy könyvről, akkor természetesen az íróról is felkészülök. Elsősorban nem életrajzi adatokra gondolok, hanem elolvasom az addig megjelent vele készült jelentősebb cikkeket, meghallgatom az interjúkat. És gyakran azokat is, amiket a pályatársak gondolnak róla.
Ha helyszíni riportra igyekszem, például egy árvízzel elöntött faluba, akkor próbálom átgondolni, mit érezhetnek azok az emberek, akiknek a házát, az életét elvitte a víz. Nem az foglalkoztat, hogy milyen értékű volt pénzben kifejezve, amit elvesztettek, hanem az, hogy mennyit értek, mit jelentettek számukra az emlékek, tárgyak, fotók.
A sablonos kérdések nem érdekelnek, és a már százszor hallott válaszok sem – ahogy a hallgatót sem az érdekli. Ami engem érdekel, hogy mi motiválja azt, aki velem szemben ül – legyen az író, zenész, színész, történész, Leonardo-kutató, kémikus, káposztát termesztő gazdálkodó, utcazenész, hajléktalan, kalapkészítő vagy akár egy elítélt –, hogyan jutott el oda, ahol most van, milyen érzésekkel van teli.
Azért nyílnak meg az emberek és mondanak el olyan dolgokat, amiket egyébként nem, mert érzik: engem tényleg érdekelnek ők maguk és a mondanivalójuk. Azon érzik, hogy felkészültem „belőlük”, ahogyan reagálok az elhangzottakra. Így lesz igazából beszélgetés, és nem egy előre megírt kérdéssorozatra adott válaszhalmaz. Merek kérdezni, de megtanultam, mikor kell hallgatni, mikor kell időt hagyni. Ez fontos.
Az évek és a tapasztalat tanított; a rádióban tanultakat használtam az egyetemen, és nem fordítva. Az antropológia szakon a terepmunka és az életútinterjúk során nagyon jól tudtam hasznosítani rádiós tapasztalataimat.
A rádiónak megvan az az előnye, hogy a beszélgetőtárssal – és szándékosan nem írok interjúalanyt – bizalmasabb közelségbe, hangulatba lehet kerülni. Nem feszeng attól, hogyan néz ki; középen van-e a nyakkendője, nem kenődött-e el a rúzsa, vagy vajon látszik-e, hogy aznap éjjel nem aludt eleget. Csak a hangja van és a gondolatai.
Másrészt ketten vagyunk, ő meg én, nincs operatőr, világosító, technikus.
Készítettem TV-interjúkat is, tudom, mi a különbség. Ennio Morriconéval például három alkalommal volt szerencsém beszélgetni. Kétszer rádióinterjút, egyszer TV-interjút adott. A legelső rádióinterjú és a legutolsó TV-interjú között tíz év telt el. Tíz éve egy kellemes, bensőséges beszélgetésből készült interjún a fiával, a szintén zeneszerző Andrea Morriconéval is beszélgettem. Hármunkon kívül csak Morricone magyar származású impresszáriója volt jelen. 2014-ben végig a háttérből az óráját leső sajtós integetésére kellett figyelnem. A teremben rajtunk kívül ott volt még 3 stáb, és egy sereg „fontos” ember a Maistro stábjából is, nagyjából negyvenen; mind feszülten hallgatták a kérdéseimet és Morricone válaszait. Meghittségről szó sem volt.
A Petőfi Rádióban a Hírpercek adása egy 15 perces hírműsor, ami anno hétköznap 9-kor, hétvégén viszont 7 órakor kezdődött. Minden hónapban egy hétvégén rám esett a sor. Olyankor 5 órakor csörgött az ébresztő, időben be kellett érni, mert az adásokat a friss hírekből hajnalban szerkesztettük, no meg a kelés és az adás kezdetét jelző „piros lámpa” közötti két órában arra is volt esély, hogy az ébredéskori tenor hangom a normál altra emelkedjen. Eszembe sem jutott, hogy a hajnali adás miatt kihagyjak egy péntek esti kiruccanást.
Egy hosszú pénteki ünneplés után hiába riasztott a telefonom ébresztője, de fél órával később valami angyali kéz mégis kirángatott az ágyból. Rohanás közben csak arra volt időm, hogy felkapjak egy farmert, és a pizsama felsőmre egy pulcsit. 7-re sikerült összeraknom az adást és köszönteni a rádióhallgatókat. Az aznapi bemondó rám nézett a mikrofon mögül, széles mosolyra húzódott a szája, és csak annyit mondott: „Cuki a pizsamád.” A pulcsi alól kikandikáló figura kacsintott rá. Jó érzés járt át akkor, és jár át ma is, ha eszembe jut ez a történet. Olyan bensőséges viszonyba tud hallgató és műsorvezető kerülni. Talán kicsit filozofikus, de szerintem azért, mert míg a tévézés egy program, tehát az ember egy helyben ül és nézi, addig a rádióhallgatás az életfolyam része. Rádiózás közben az ember dolgozik, szerel, főz, takarít, kertészkedik vagy vezet, és a rádió a társ, aki beszél hozzá. A Petőfi Délelőttben ez a csatorna nem egyirányú volt; az Interaktív óra elnevezésű blokkban minden nap felvetettünk egy aktuális témát, amire a hallgatók telefonon és sms-ben reagálhattak. Volt három-négy állandó hallgatónk, és nem telt el úgy adás, hogy ne szóltak volna hozzá az adott témához. Egyikük – mondhatom, hogy a műsor rajongója – egy alkalommal az egész szerkesztőséget meghívta egy hétvégére a tanyájára.
Nekem hivatalosan egyetlen rajongóm volt, egy nagyon fontos ember: a nagypapám. Ő egyetlen adásomat, riportomat sem mulasztotta el.
Aztán ott van az sok száz bakitörténet: a Petőfi Délelőtt adását vezettem, és a reklám alatt a tavaszi zsongásban az ablakon át révedeztem, amikor váratlanul kigyulladt a piros lámpa. Zavartan ránéztem a hangmérnök kollégára, aki az üvegfal mögül mutogatta nekem, hogy pontos időt kellene mondanom. Ránéztem a falon lógó óriási mutatós órára és kiböktem: „11 óra lesz … 52 perc múlva.” A hatás nem maradt el: a hangszigetelt üvegfalon túl a hangmérnök ráborult a keverőasztalra, a zenei szerkesztő és a gyártásvezető számomra pantomimnak tűnő hajlongásba kezdett. De – ahogy a mondás tartja: the show must go on – nekem konferálnom kellett, mégpedig nevetés nélkül…
A legkedvesebb bemondó kollégám abból űzött sportot, hogy a hírműsorban két felkonf között vicceket mesélt, a csattanóhoz természetesen mindig közvetlenül a piros lámpa kigyulladása előtt ért. Jó edzés volt nekem, hogy a kirobbanó nevetést visszatartva, komoly dolgokat konferáljak, mindezt persze úgy, hogy a hangszigetelt üvegfal mögött a hangmérnök nem átallott jót nevetni a vicc poénján.
Az is megesett, hogy a tízóraiját fogyasztó hangmérnök kolléga szendvicséből egy karika kolbász éppen a keverőpultra esett az egyik potméter közé, amit így nem tudott feltolni, így a felkonferálás után várt riportot nem tudta elindítani. Míg kikapta a házikolbászt, kénytelen voltam pár másodpercig improvizálva szórakoztatni a hallgatókat. Mindez persze élő adásban. De ez volt benne az igazán szép. A jelenlét.
Cseh Tamással háromrészes életműinterjút készítettem a rádiónak. Egy szombati napon találkoztunk a Pagodában. A több órányi beszélgetés után Cseh Tamás azt mondta, hogy nagyon kellemes beszélgetésben lehetett része, és ő köszönte meg, hogy erre szánhatta a szombatját. Nekem ajándékozott egy CD-t, amit azóta is őrzök. Azt írta a borítóra: „Szende Gabinak szerelemmel, szombaton.” Nagy kincs számomra, hogy alkalmam nyílt beszélgetni vele.
Ugyanilyen beszélgetésben lehetett részem Karinthy Mártonnal, de egyébként gyakran a legérdekesebb beszélgetések „ismeretlen” emberekkel estek meg, olykor a leglehetetlenebb helyzetekben (például egy bárányokkal teli karámban).
Az is lényeges, hogy megtanultam figyelni az apró részletekre. Gregor Józsefnek egy interjú alkalmával például megemlítettem, hogy azt hallottam, forró vízzel mosogat, nem használ mosogatószert. Kikerekedett szemmel rám nézett, és nevetve azt kérdezte: „Hát maga ezt honnan tudja?” Máris könnyedebb hangulatban kerültünk mindketten, ami persze mindig jót tesz egy beszélgetésnek. Egyébként már nem emlékszem, honnan tudtam, hol hallottam. Lehet, hogy egy pályatárstól egy másik interjú során, de az is lehet, hogy valakitől a rádió folyosóján, vagy a rádió híres Pagodának nevezett kávézójában-előterében. Ilyen szempontból is nagyon jó hely volt a Pagoda; ha szóba került, hogy kivel készítek aznap interjút, szinte biztos, hogy előkerült egy kolléga, aki elmesélt egy saját jó sztorit az illetővel kapcsolatban.
A Magyar Rádiónak egyébként volt egy nagyon jó sajtóarchívuma, remek kollégákkal, akik a kért személyről vagy témáról pár óra alatt minden addig megjelent cikket összeszedtek és kifénymásoltak.
Az is jó érzés volt, hogy alig akad olyan ember, aki nemet mondott volna egy-egy interjúfelkérésre: a Magyar Rádió varázsszónak számított.
Az volt a nagy szerencsénk – nekem és az akkori kollégáknak –, hogy elég időt kaptunk az interjúkra; akkoriban még akár 8 perces beszélgetés is lemehetett adásban. És gyakran megesett, hogy keveselltük, mert sajnáltunk még vágni a nyersanyagból.
8 perc! Istenem! Milyen jó világ volt!
Sajnos ma nem ez számít a médiában; most már csak a szenzáció az érték. Röviden, tömören – legtöbbször így nem is az igazságot látjuk/halljuk, mert ha még az is volna a cél, egy percben lehetetlen. Szerencsére azért a Kossuthon még mindig sok-sok jó riportot, interjút hallani.
Gyakran eszembe jut, hogy milyen jó volna a volt kollégákkal létrehozni egy olyan rádiót, ahol újra szólhatnak 8 perces interjúk, ahol olyan riporterek dolgoznak, akik felkészültek, akik szeretnek beszélgetni, tudják, hogyan, mikor és mit kell vagy illik kérdezni. Nem tudok mindenkit felsorolni, de a közvetlen kollégáim mind így dolgoztak, és a szívük dobogott ott: Farkas Móni, Nánási Gabi, Willi Kriszta, Szűcs Péter, Kovács Gabi, Kőszegi Gábor, Ránki Juli, Ács Gábor, Barna Era, Zsámboki Zsolt vagy Vízy Dorka – aki sajnos már nincs köztünk. No és persze elvitathatatlan a háttérben dolgozó kollégák munkája, főként a műsorlebonyolító asszisztenseké – mint Nemes Niki, Bagi Adél –, akik keretet adtak az adásoknak, és energiát, időt nem kímélve a föld alól is elővarázsolták bárki – és tényleg bárki – telefonszámát. Ja, és ki ne hagyjam a technikus kollégákat: Tóth Péter, Fóti Tamás és a többiek.
Mindegyiküktől nagyon sokat tanultam. Köszönet érte!
Bár kevés idő adatott meg ott, de nekem még mindig arra dobog a szívem, és úgy tűnik, ez már így is marad…
2003. december 23-án a Petőfi Rádió Délelőtt szerkesztőségében karácsonyoztunk.
Balról jobbra: Ács Gábor (aki ma az Euronews szerkesztő-riportere), Csáthy Márta (aki ma jogászként dolgozik), Szűcs Péter (aki ma az InStyle magazin főszerkesztője), jómagam, Nánási Gabi (aki ma az MTVA-nál van állományban, jelenleg gyesen, és elképesztően jó fotókat készít), Bagi Adél (aki ma már nyugdíjas, de még mindig aktív és dolgozik), Willi Kriszti (aki 2003-ban és 2005-ben Szegő Tamás Díjat kapott rádióriportjaira, ma saját ingatlanos cégét vezeti), Farkas Móni (aki ma a Győr Plusz Rádió szerkesztő-riportere) és Vízy Dorka (aki a Közelről műsorvezetője volt, és aki sajnos már nincs köztünk).
